Az első ló. HYROCOTHERIUM (EOHIPPUS) Az Eocén Korszakban, körülbelül 55 millió évvel ezelőtt, hatalmas ciprusok és más óriási fák nyirkos és forró dzsungelében élt a HYROCOTHERIUM (EOHIPPUS), mellső lábain 4, a hátsón 3 lábujja volt. Tudósoktól kapta a nevét ez a kutyánál nem nagyobb, 40-50 cm magas, félénk állat a ma élő ló elődje. Levelekkel, hajtásokkal táplálkozott, miközben barangolt a mocsaras, lápos vidéken. Csekély súlya és lábujjai segítették hogy, ne süppedjen el az ingoványban. A korai lovak nagy része Európa és Észak-Amerika között vándorolt.   MESOHIPPUS Oligocén korszak-34 millió évvel ezelőtt A hőmérséklet és az éghajlat megváltozott, több lett a tűlevelű fa, mint lombhullató. Gyérült az erdő a mocsár visszaszorult - utat engedve a puha földnek, a fű pedig egyre jobban elterjedt. A nagyobb méretű Mesohippusnak nem volt akkora szüksége a lábujjaira, mint elődjének 3 lábujja lett a mellső lábain is. Ez hasznos volt számára, amikor menekülnie kellett az őt üldöző ellenség elől, hiszen egyre ritkásabb lett az őt rejtő sűrű növényzet. A későbbi támasztó lábujjak kisebbek lettek, míg a középső ujjak erősödtek. Ujjai kis patákban végződtek, de még mindig mancs volt közöttük. Fogai a táplálék változásával továbbfejlődtek. A fellelt leletek 37-32 millió évvel ezelőtti időről tanúskodik.   MERYCHIPPUS Késő Miocén korszak-17 millió évvel ezelőtt Egy teljesen új lófajta tűnt fel ebben az időben Észak-Amerikában. A kb. 90 cm magas Merychippus alkalmazkodott az ottani síkságok kemény füveihez. Bonyolult őrlőfogakkal rendelkezett, hogy a durva, kemény füvet is meg tudja rágni. Ezek a fogak már egészen hasonlóak voltak a ma élő lovak fogaihoz. Az oldalsó lábujjai tovább kisebbedtek, és már nem érintkeztek a földdel. A fő lábujj megvastagodott, hogy még gyorsabban tudjon mozogni a száraz, kemény talajon. Nem voltak már mancsai, súlyát a középső lábujjon lévő egyetlen megnövekedett pata hordozta. A nagyobb síksági lovak, 17-11 millió évvel ezelőtt mindinkább csordákban éltek. Ez volt a ma élő legelő ló vélhető elődje.   PLIOHIPPUS Késő Miocén korszak-12 millió évvel ezelőtt Maradványait sok késő Miocén lelőhelyen is megtalálták: Colorado-ban, az Amerikai Nagy Síkságon (Nebraska, Dakota), Kanadában. Ebben az időszakban a lovak egy része átvándorolt Ázsiába, ahol gyorsan elszaporodott és szétszéledt Európába is. Ekkortájt elnyerte végső formáját a ló Észak-Amerikában. A Pliohippus volt az első monodaktilus, vagyis (egylábujjú állat) az evolúciós történelemben. Patája a középső ujjának továbbfejlődéséből alakult ki, mivel még inkább szüksége volt a gyorsaságra, hogy egyetlen fegyverével a gyors meneküléssel lehagyja ellenfeleit. Az ő fogsora és végtagjai majdnem azonosak a ma élő lóéval. Ezen egyedek 12-6 millió évvel ezelőtt szétszóródtak és szaporodtak Dél-Amerikában, Ázsiában, Európában és Afrikában egyaránt. Az utóbbi 2 millió évben - a Pleisztocén korban és a jelenben - a ló egy nagy és pompás teremtmény, amelyet ma is nagyra becsülünk. Amerikából kb.8000 éve eltűnt és nem is tért oda vissza az 1400-as évekig, amikor is a spanyolok lovakat hoztak Nyugat-Hemisphere-be. Folytatjuk... KORAI CIVILIZÁCIÓ, IE. 30000 Körülbelül félmillió évig (a sötét, történelem előtti időkben) az ember csak vadászként került kapcsolatba a lóval - ekkor mindössze ételként szolgált. Háziasítása csak a viszonylag közeli múltban (ie.3000-4000 között) kezdődött meg a Fekete-tengertől északra elterülő sztyeppéken, ahol ekkor jelentős létszámban vadlovak éltek. Ugyanebben az időben, Mezopotámiában az ökröket már járomba fogták, sőt a szamarakat is befogták már a 3. évezredben. A kocsizás hagyománya is elterjedt már ezen a területen, amikor lovakat hoztak ide nagyobb számban a korai 2000-es években.   AZ ÜLDÖZÖTT LÓ A Kőkorszak barlangrajzainak segítségével pillanthatunk be először a ló és az ember kapcsolatába. A Franciaországbeli Lascaux és Pech-Merle, a spanyol Altamira-barlang festményein gyakran zsákmányként ábrázolták a lovakat. De még ezek a történelem előttről, ránk maradt rajzok is arról árulkodnak, hogy az ember igazán fenséges állatnak tartotta a lovat. Az alkotó arra törekedett, hogy a barlang sziklafalainak maradandó vásznán visszatükröződjék a ló szépsége.   A VOGELHERD LÓ. Szerencsét hozó mágikus szobor a vadászatban. Egy mamut agyarának csontjából faragta ki az őstörténeti művész ezt a lovat mintegy 30.000 évvel ezelőtt. A szobor 2 és 1 hüvelyk hosszú és a 'Vogelherd ló' nevet kapta a németországi barlang után, ahol megtalálták. A régészek úgy vélik, hogy a kifaragott állathasonmásokat a vadászok magukkal vitték, hogy szerencsét hozzanak számukra. A szobor simára kopott, mivel cro-magnon-i tulajdonosa magánál hordta, azt remélve, hogy így sikerül legyőznie néhány valódi lovat a család táplálására. Az őstörténeti lovas művészet barlangfestői a lóval szembeni tiszteletet is ábrázolták. A sok rajz is bizonyítja, hogy a ló mennyire fontos volt a vadászok számára. Különösen figyelemreméltó két francia helyszín: Lascaux, amelynek festményei 17-18.000 évvel ezelőttre tehetők. Az 1994-ben felfedezett Ardéche-szurdokban talált művek pedig akár 20.000 évesek is lehetnek. A cro-magnon-i művész ügyessége bámulatos, főleg, ha azt is figyelembe vesszük, milyen kevés anyag állt a rendelkezésére. Valószínűleg egy cserje kisebb ágának végét megrágva készítette el az ecsetet. Természetes anyagokat használt festékként-agyagot, faszenet, ásványokat, amelyeket állati zsírral kevert össze. Európaszerte találtak ilyen festményeket különböző barlangok falain. A színek az eltelt 10-20.000 vagy még több év ellenére is ragyogóak maradtak.   A PRZEWALSKI LÓ. A barlangrajzok lovai. Sok, barlangfestményen ábrázolt ló hasonlít nagy, erős fejével, egyenes sörényével a mai kicsi, szívós Przewalski lóra. Úgy tartják, hogy a Przewalski lovak egyenes- vagy oldalági ősei sok mai lófajtának. A legrégebb óta létező ló az Equus Przewalski. A sors iróniája, hogy csak 1879-ben fedezték fel. Nikolai Mikailovich Przewalski pillantotta meg, amikor Mongólia távoli völgyein utazott keresztül. Ez a ló jellegzetesen 130-140 cm magas, sárgás színe, világos orra, felálló sörénye van, a hátán egy sötét sáv látható, a lábai is sötét színűek. Hazájában, Mongóliában tamariszkusszal, gyenge fűvel, a rebarbara fehér gyökerével táplálkozik. Egyszer már kihalás fenyegette, ezért az egykori Szovjetunió menedéket létesített számára az 1970-es években, hogy biztosítsa fennmaradását és szabadságát. A 90-es évek során néhány Przewalski ló visszatért a mongóliai természetvédelmi területekre. Bár több helyen a világon, állatkertekben fogságban tartják, sohasem lett ténylegesen megszelídítve, és ha fenyegetve érzi magát, harap és rúg. Mongóliában Taki-nak, Tachi-nak, Tag-nak is nevezik, ami szabad fordításban lelket jelent.