Egy ember, aki beszéli a lovak nyelvét

Monty Roberts 1935. május 14.-én született egy Kaliforniai kisvárosban Salinasban, a rodeó hazájában. Szülei lovakkal, lovasoktatással foglalkoztak, így szinte az anyatejjel szívta magába a lovak és a lovaglás szeretetét.

A fiatal Monty alig volt egyéves, amikor édesanyja lovaglása közben már mindenhová magával vitte. Két évesen pedig, már napja nagyobbik részét saját lova hátán töltötte. Egy 17 éves westernló volt a kis Monty „babysitter”-e.

Monty édesapja hamar felfedezte fia lovas tehetségét és kamatoztatta is azt. Fiát sorra nevezte be a western versenyekre, aki legtöbbször meg is nyerte azokat. (Az első versenyét négy évesen!) Már fiatalon többszörös győztes vagy világbajnok volt western lovaglásban, mint pl. a Team-Roping-ban (marha elfogás lasszóval), Bullridind-ben (bikamegülés), Bulldogging-ban (marhaelfogás lóhátról ugorva), Cutting-ban, Horsemastership-ben, …stb. és galoppversenyeken is.

A fiatal lovas „másságára” először hétéves korában derült fény. Édesapja ekkor érezte először úgy, hogy fiát be kell avatnia a „lóbetörés” mesterségébe.

Monty apja a szokásos módon, erőszakkal törte be a lovakat. Az első négy napban egyenként kikötötte őket egy erős oszlophoz és végig verte egy kötélre erősített zsákkal vagy ponyvával, hogy az akaraterejüket megtörje és minden nemű ellenállásukat csírájában elfojtsa. A következő napokban mindez tovább folytatódott, csak megkötözött lábakkal. Végül, ha a megfélemlített ló megtört, egyik hátsó lábát felkötötték és felnyergelték és így ültek rá                                                                                     először.

Montyra negatív hatással volt ez a fajta módszer. Elutasította az erőszakot, a ló megfélemlítését. Ő épp ellenkezőleg, egy ló nyereg alá tanítását a ló bizalmának és együttműködni akarásának megnyerésével képzelte. Szerinte az a ló nyújt nagyobb teljesítményt, amelyik szívesen és magától működik együtt az emberrel.

Kezdeti ösztönös próbálkozásait egyes hasonló gondolkodású trénerek módszerei, majd saját megfigyelései tovább csiszolták.

Nagy hatással volt rá az egyik legeredményesebb amerikai galopptréner, Farrell Jones tréningmódszere.

Farell Jones versenylovakat, quarter horse-okat edzett oly módon, hogy szintén nem alkalmazott erőszakot, pálcát.  Elmélete szerint nem a felpiszkált, ideges lovak startolnak elsőnek és futnak jobban, hanem azok, amelyek elengedettek, nyugodtak, ugyanis ezek nem fecsérlik el feleslegesen az energiájukat – például a startboxban idegesen izegve-mozogva. Szerinte a lovat azért megfélemlíteni, hogy félelemből fusson, nemcsak szükségtelen, hanem haszontalan is. A lóra nem szabad rákényszeríteni az akaratunkat, a „kell”, vagy a „muszáj” helyett a „szeretném, hogy megtedd” a helyes hozzáállás, illetve, hogy elérjük azt, hogy a ló magától is meg akarja tenni azt, amit tőle kérünk. A lovak maguktól is akarnak versenyezni, ez velük született tulajdonság. A tréning célja az, hogy ezt kihozzuk belőlük ahelyett, hogy erre erőszakkal (pálcával) kényszerítenénk őket.

F.J. a következő képen szoktatta a csikókat a startboxhoz:

A csikót kantárszáránál fogva először -hátulról előre- átvezette egy olyan startboxon, aminek az első és hátsó ajtaja is nyitva volt. Eközben egy idősebb ló mindig közvetlenül mellettük maradt. Ezt többször megismételték mindaddig, míg a ló már nem idegenkedett a startboxtól. Ezt követőn a feladatot már úgy hajtotta végre, hogy miután bevezette a lovat a boxba, becsukta az első ajtót. Hogy a ló jól érezze magát a boxban, elébe tettek egy vödör abrakot. Eközben az idősebb ló jól látható módon a mellette lévő boxban állt. Ha a ló már megszokta a bezárt boxban való várakozást, kinyitotta az első ajtót és ahelyett, hogy kivezette volna a lovat, időt hagyott neki és hagyta, hogy a ló döntse el magától, mikor akar kimenni.

A legközelebbi alkalommal már –miközben a ló a startboxban várakozott- az idősebb lóval elindultak a pálya hosszában. Ekkor, miután kinyílt a box ajtaja, a csikó magától kistartolt és idősebb társa után eredt követve azt végig a pályán. Ha az idősebb kancával gyorsítottak, a csikó is ugyanúgy tett, hogy utolérje. Ezzel a módszerrel rövid időn belül F.J. elérte, hogy a csikó nem félt a startboxtól és saját magától, feszültség nélkül alig várta, hogy olyan gyorsan ahogy csak tud rajtolhasson és utolérhesse a vezető lovat. Fontos: a vezető lovat kicsit mindig vissza kell fogni, hogy a csikó utolérhesse és „legyőzhesse” , hogy a verseny szórakozást, sikerélményt jelentsen számára.

Monty kilenc éves volt, mikor nagybátyja elmesélte neki, hogy hogyan fogták be a Cherokee indiánok a vadlovakat: Az indiánok pár napig egyszerűen csak nyugodtan követték a ménest, majd egyszer csak visszafordultak az ellentétes irányba. A lovak szintén ezt tették, követték az indiánokat, akik egy pár holdas karámba vezették őket.

Ezt a viselkedési módot nevezte Monty „jo-jo-effektusnak”. Ez az előrenyomulás-visszavonulás” elmélet képezte később az alapját technikájának a lovakkal való foglalkozás terén. 

A salinasi rodeón minden évben megrendezték az úgynevezett, vadló (galopp)versenyt”. Ehhez évente több mint száz musztángra volt szükség. Monty először 12 évesen vállalta el, hogy megszervezi az állatok befogását.

Miközben társaival éveken keresztül fogta be a vadlovakat a verseny számára, Monty mind jobban és jobban megismerte és megértette a vadlovak viselkedésmódját.

Megfigyelte, hogy a vezérkanca (a ménest, a hiedelemmel ellentétben nem a vezérmén, hanem általában a vezérkanca irányítja) úgy tartatja be a ménesbeli rendet a még rakoncátlan csikókkal, hogy miután rátámad a bajkeverőre, kizavarja és távol tartja azt a ménestől. A vezérkancától, már amúgy is megrettent állaton még jobban eluralkodik a félelem, mert az egyedüllét a halálát jelentheti. Megpróbál visszatérni a többiek közé, de a vezérkanca -aki állandóan rajta tartja a szemét- újra és újra megakadályozza ebben. A bajkeverő száműzetésében egy idő után érdekes mozdulatsorba kezd: először kitágult orrlyukakkal le-fel futkos, miközben csavargatja a fejét, majd a megbánás jeleként, rágó és nyaló mozdulatokat tesz és közben lassan a földig hajtja a fejét. A vezérkanca, ha úgy ítéli meg, hogy eljött az idő a megbocsátásra, elfordítja tekintetét a száműzöttről és elfordul tőle.

Ez a néma testbeszéd a lovak nyelve, amit Monty a következő képen fordított le magának:

Ha egy ló bizalmát és együttműködni akarását szeretnénk elnyerni, először meg kell kérnünk, hogy távolodjon el tőlünk azért, hogy majd később megkérhessük, hogy térjen vissza hozzánk.

Montynak a telivérekkel való foglalkozás terén is volt gyakorlata. Ezért 1964-ben egy Hasting Harcoutr nevű amerikai milliomos felkérte (western és telivér) lovai tréningezésére és versenyeztetésére. Miután bejárta a világ leghíresebb telivér tenyésztő helyeit Angliában, Newmarketben, Írországban, Németországban, Franciaországban, Újzélandon, Argentínában, Ausztráliában, …stb. H.H. kérésére tervezett egy telivér tenyész és tréning farmot, amit Flag Is Up Farm néven a Santa Ynez Völgyben, Kaliforniában építettek fel. Ez a farm később M.R. tulajdonába került. (Az érdekesség kedvéért jegyzem csak meg, hogy: a farmon egy 80 boxos tréning istálló mellett, tenyész istálló, ménistálló, csikóistálló, rehabilitációs istálló, labor, fedeles lovarda, fedett futószáras karámok, szénatárolók, takarmánykeverő, úsztatómedence, irodák, személyzeti szállások kb. 70 főre, gyakorlópályák,…stb. voltak!)

Montynak jó szeme volt a lovakhoz. Az általa vásárolt telivér csikók jó eredményeket mutattak fel: pl. egy Sharivari nevű csikó a Kentucky Derbyn a legjobb 3 évesként futott. Bahroona pedig 1965-ben az első versenyén Hollywood Parkban 15 lóhosszal győzött. Alleged nevű lova kétszer megnyerte a Prix de L’Arc-de-Triomphe versenyt Longchampban, Franciaországban.

Monty technikája Európában akkor vált először ismerté, mikor 1989-ben az Angol Királynő meghívta magához Londonba és megkérte, hogy mutassa be neki munkamódszerét. A sikeres bemutató után felkérte őt, hogy országszerte tegyen egy körutat, hogy módszerét másokkal is megismertethesse.

Ez után a bemutatkozás után Monty sorra kapta a felkéréseket Európából , a gyakran problémás lovak belovaglására, vagy „rendbetételére”.

Ilyen problémás ló volt pl. :

-„Stanley”, egy kezelhetetlen ír (Irish-Draugt) mén, aki Monty módszere után a fajtája legjobb ugrólova lett Írországban.

-„Lomitas”, egy nagy reményekkel induló németországi 1988-as születésű angol-telivér mén (anyja: La Colorada –Surumu-tól, apja: Niniski, tulajdonosa: Walter J. Jakobs) aki egy idő után nem akart többé a startboxba bemenni. Lomitas 1990-ben kezdte siker-pályafutását. Ő volt a legtöbbre becsült két éves Németországban. Problémája 1991-ben kezdődött, azzal, hogy egy idő után alig-alig lehetett már a lószállítóba is bevezetni a startboxról nem is beszélve. A dolog odáig fajult, hogy a startbox iszonya miatt többször kizárták, majd végleg eltiltották a versenyzéstől. Monty a tulajdonos kérésére Kaliforniából Németországba repült. Először megpróbálta letesztelni, mi lehet a ló problémájának oka. A lónak klausztrofóbiája volt. Ha Monty odaállította a fal mellé és megpróbálta neki nyomni, a ló mindig kirúgott.

A probléma megoldásához egy körkarámra volt szükség, ahol szabadon engedhette a lovat. Sajnos ez azonban csak egy távolabbi helyen volt, ahova el kellett volna szállítani a lovat. A ló tulajdonosa és gondozói nem sok reményt fűztek a szállításhoz. M. eddigi tapasztalatai alapján azonban bízott a sikerben. Hozatott egy lószállítót. A sofőr szokás szerint az istálló ajtóba akart betolatni –mint ahogy szokták, hogy a ló ne tudjon a jármű mellett kitörni. M. azonban az udvar közepére állíttatta az autót. Fél órán keresztül dolgozott a lóval kézen, majd egyszerűen csak bevezette azt az utánfutóba. A gondozók sietve be akarták csukni a futó hátulját, hogy a ló, ha egyszer már végre fent van, ne tudjon letolatni. Monty azonban nem engedte ezt, annak ellenére, hogy többen váltig állították, hogy ha egyszer ki engedi jönni a lovat, azt többet vissza nem vezeti. M. csak miután 15-20-szor elismételte a le-fel vezetgetést, akkor engedte csak becsukni az ajtót. A szállítás zökkenőmentesen sikerült. Megérkeztek a fedett lovardába, ahol sebtiben építettek egy körkarámot. 15-20 perces join-up gyakorlat után kialakult közte és a ló között a várt kapcsolat. Hogy ezt tovább erősítse, elbontatta a karámot és tovább dolgozott a 45 x 30-as lovardában. Másnap megpróbálta a lovat a startboxba bevezetni, úgy hogy előre ment és a ló engedelmesen követte. Ez így ment minden délelőtt, egészen a próba startig –ami sikerrel végződött. Az egy hét múlva tartott 2. sikeres próbastart után, már három nappal a ló ismét versenyen indulhatott.

Monty segítségével a probléma tehát megoldódott és Lomitas újra elindulhatott a siker útján, ami a „Champion”, „az év lova”, címek mellett, nem kevesebb, mint 1,5 millió DM-t jelentett.

-Prince of Darkness nevű, az átlagosnál nagyobb termetű ménnek (egy Newmarketben, Sir Mark Prescott által tréningezett telivérnek) szintén a startbox-szal voltak problémái. M. itt is megpróbálta letesztelni a lovat, hogy problémájának okát kiderítse. Már majdnem feladta, mert a ló nem szenvedett klausztrofóbiában és nem félt a szállítástól sem. A probléma oka, mint utóbb kiderítette: a startboxban lévő fellépő deszka volt. (Ezt nem tudom micsoda és hogy hogyan hívják, de itt valamilyen a startboxban lévő, a ló fara magasságában felszerelt deszkáról volt szó.) A ló termete miatt hozzáért ehhez a deszkához és ettől pánikolt be. A megoldás egy, a ló hátsó részét védő takaró lett, amit később „Monty Roberts takaró”-nak neveztek el. Ennek a takarónak a használatával elkerülték, hogy a ló közvetlenül hozzáérjen a deszkához és így elmaradt az ezt követő pánik is. 

Monty Roberts Join Up (csatlakozás-bizalom elnyerésének) módszere, lépésről lépésre

Ez a módszer mindazok számára megtanulható, akik bíznak magukba és nem félnek a lótól. Ehhez azonban el kell felejtsék mindazt, amit eddig a „csikóbetörésről” tanultak. Viszont ne feledkezzenek meg azokról a tapasztalatokról, amikből megtanulták, hogy a lótól nem kell félni, de a közelében úgy kell mozogni, hogy az biztonságos és határozott legyen.

Mindig szem előtt kell tartani, hogy a lónak az emberrel szembeni reakciói –főleg egy még be nem lovagolt csikó esetén- a legtöbb estben, magától az embertől függnek. Lovasként, lóbarátként ha a lovat a tanulásra rákényszerítjük, kevesebbet tudunk neki megtanítani, mint ha olyan helyzetet teremtünk a számára, amelyből magától tanulhat. Az ember esetében is így van ez: ha egy tanulót tanulásra kényszerítünk, az kevesebbet tanul. Ha viszont saját maga is tanulni szeretne, sokkal többre lesz képes.

A tett többet mond minden szónál.

Ezt könnyen kimondjuk, csak éppen nem mindig tartjuk magunkat hozzá.

A lovak egy kiismerhető, felismerhető, valóságos nyelvvel rendelkeznek. A „lónyelvhez” a lovak számára nincs tolmácsra szükség, mert ők a világon mindenhol megértik egymást. Mi emberek, akik a legmagasabb intelligenciával rendelkezünk, viszont nem mondhatjuk el ugyanezt magunkról. Mint ahogy minden másnak a megtanulása, ugyanúgy a „lónyelv” megtanulása is időt és energiát igényel. Aki nem hisz abba, hogy a lovat a saját nyelvén keresztül megértheti, és saját tréningmódszerével, a lónak fájdalmat okozva dolgozik, az is tud eredményeket elérni. Viszont ezzel a módszerrel nem tud lovával baráti viszonyt kialakítani. Képzeljük csak el, mi lett volna, ha diákkorunkban tanárunk az első napon láncot húzott volna a szánkba, vagy az orrunkra és azt rángatva próbált volna tanulásra kényszeríteni. Vagy, ha az ellenállásunkért cserében, pálcával „biztatott” volna. Ez tetszett volna nekünk? Szívesen jártunk volna iskolába?

Attól, hogy a ló intelligenciája nem olyan magas, mint a mienk, bizonyos fokig hasonlóan reagál dolgokra, mint mi.

Ezért, a join-up módszer lényege egy, a ló és lovas közötti bizalmon alapuló kapcsolat kiépítése. Ez egy olyan kapcsolatot jelent, melyben idővel a ló az emberrel közös „csapatba” szeretne tartozni, és a join-up-ba közreműködni. Úgy gondolom, hogy általában a legtöbb hagyományos módon belovagolt ló viszonya az emberhez, akinek dolgozik, ellenséges. Ha el is éri a ló a megkövetelt teljesítmény szintet, azt kelletlenül teszi.

A csikó belovaglására vonatkozó első tanács: FÁJDALOM NÉLKÜL!

Az emberhez szoktatás során a lovat nem szabad megütni, rugdosni, rángatni, húzni, megkötözni, zablát a szájába tenni. Ha a fegyelmezés nem kerülhető el, akkor is csak finoman tegyük. Inkább biztatásra, mint követelésre épüljön. Abban a kapcsolatban, amit a lóval ki szeretnénk alakítani, nincs keresnivalója a „kell” fogalmának. Jelezzük a lónak, hogy szeretnénk, ha valamit megtenne nekünk, de ne úgy, hogy azt a bizonyos dolgot meg kell tennie.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                             

A ló igazi menekülő állat. Veszély esetén inkább elmenekül minthogy felvegye a harcot.

A támadás-hátrálás jelensége általános érvényű szabály az állatvilágban, mind a különböző fajok között, mind a fajokon belül, de még az emberek között is megtalálható. 

A csikó nyereg alá szoktatásának következő módszere is ezen alapszik:

A cél az, hogy a ló elfogadja a nyerget, a kantárt és a lovast, anélkül, hogy ez számára lelki megrázkódtatást okozna.

A bemutatókon olyan teljesen nyers csikók szerepelnek, melyek még soha sem voltak felnyergelve, felkantározva, vagy lovagolva, hogy a nézők nehogy azt gondolják, hogy a lovak bármi módon „elő vannak készítve". A csikók, így is kb. fél óra múlva eljutnak odáig, hogy mind a felszerelést, mind a lovast elfogadják. Otthon, ahol van idő, érdemes pár napot arra szánni, hogy az első nyeregbe szállás előtt, hozzászoktassuk a lovat a zablához és a futószárhoz.

A következőket kell a lovas alá szoktatáshoz elérni:

join-up, follow-up, érzékeny testrészek, paták felvétele, nyeregalátét, nyereg, kantár,   futószár, lovas, teljes kör balra, egy lépés hátra, teljes kör jobbra, egy lépés hátra.               

Szükséges felszerelések:     1. 2 db 9 m-es futószár2. Csikózablás kantár3. Nyereg (mindegy milyen) 4. nyeregalátét5. kengyelszíj6. Kötőfék (a lovon) 7. Körkarám (kb. 16-18m átmérővel)

Otthon a könnyebbség kedvéért körkarámban (round pen) a legjobb dolgozni. Egy 16 m átmérőjű, 2,4 m magas, zárt oldalú, fedett, 6 cm vastagon homokkal borított talajú körkarám, optimális átmérőjű, közép méretű lovak esetén. A kiképzéshez nem feltétlenül szükséges a körkarám, lehet karám nélkül és négyszögletes (valamilyen módon lekerekített sarkú) karámban is dolgozni, de így nehezebb.

Vezessük be a kötőfékkel felszerszámozott lovat a körkarámba és vigyünk magunkkal egy könnyű, 9 m-es futószárat. Álljunk a lóval együtt a kör közepére és ismerkedjünk meg vele. Dörzsölgessük (de nem veregessük) a tenyerünkkel a homlokát. Ha már ismerjük a lovat, akkor is tegyük ezt.

Ezután induljunk el a ló fejétől a hátulja irányába, de közben figyeljünk arra, hogy nehogy megrúgjon bennünket. Ha a ló mögé kerültünk - mindegy, hogy az állva maradt, vagy elindult- dobjuk a futószárat a ló felé. A futószár ráeshet a hátára, vagy a farára, de MEGÜTNI A LOVAT NEM SZABAD.     

Legkésőbb ekkor a csikó menekülni kezd és a körkarámban körbe-körbe fog rohanni. Mivel most a csikó menekül, nekünk „támadni” kell. Tartsuk meg ezt a helyzetet azzal, hogy körönként kb. kétszer hajítsuk felé a futószárat, tegyünk pár lépést a ló irányába -de ne menjünk olyan közel, hogy megrúghasson-, vagy tegyük mindig azt, amit szükségesnek tartunk, hogy a ló ebben a menekülő pozícióban maradjon. Vegyünk fel ehhez agresszív testtartást: nézzünk mereven az állat szemébe, és vállunk legyen párhuzamos a ló testével. Próbáljuk meg elérni, hogy tegyen meg 5-6 kört könnyű galoppban, először az egyik kézre, majd a másikra. Ezután pedig kezdjük az egészet elölről, de úgy, hogy vegye észre a ló, hogy ha már nincs kedve tovább rohanni, jelezheti ezt nekünk.

Először a ló belső fülére figyeljünk, hogy a kör közepe felé mutat-e. A ló belső füle fokozatosan egyre lassabban és lassabban fog mozogni, mígnem teljesen „megnyugszik”, míg a külső továbbra is mozgásban marad és figyelmesen felfogja, ami a környezetében történik. Ezután a ló a fejét lejjebb engedi, a belső fülét befelé fordítja, orrát kifele fordítja, a nyakát kicsit leereszti, hogy feje a kör közepe felé közelítsen. Valószínű, hogy eközben a ló nyaló és rágó mozdulatokat tesz és majd végül kinyújtott nyakkal a fejét a földig engedi.

A befelé fordított fül az ember elfogadását jelzi, mint ahogyan a közeledni akarása is. A nyaló-rágó mozdulatok azt jelentik, hogy „én egy menekülő állat vagyok, én legelek, mert, ugye nem kell tőled félnem”. A földig nyújtott nyakkal pedig azt szeretné kifejezni, hogy hajlandó „tárgyalni” és főnökének elfogadni bennünket.

Minél többet gyakoroljuk ezt, annál fogékonyabbak leszünk a lóval való ilyen jellegű kapcsolatteremtésre.

Tehát, ha a ló az említett tartást felveszi, ezzel azt kéri, hogy ne gyakoroljunk rá több nyomást és hagyjuk pihenni. Ekkor tekerjük fel a futószárat és vegyünk fel egy inkább alázatos testtartást: ne nézzünk tovább a szemébe és tekintetünket irányítsuk lefelé. Vállunkkal forduljunk el a lótól, úgy hogy az 45’-os szöget zárjon be a ló testével. Ezzel kérjük meg arra, hogy fejezze be a futást és jöjjön oda hozzánk. Ha odajön, az nagyon jó. Ha nem jön oda hozzánk, de megáll és figyel minket, menjünk oda hozzá, de ne egyenes vonalon, hanem ívesen, vagy félkörben, úgy hogy vállunk 45’-os szöget zárjon be a testével, tehát majdnem háttal. Ha eközben elfordul tőlünk, hajtsuk párszor újra körbe és ismételjük meg az előzőeket még egyszer. A lónak magától kell hozzánk odajönnie és a vállunkat az orrával megböknie.

Ez a JOIN-UP módszere.

Ha ez megtörtént, és meg tudjuk a fejét érinteni, dörzsölgessük meg a homlokát (a szeme között). Ezután távolodjunk el tőle, először jobbra és tegyünk meg egy kb. 3 m-es sugarú kört. Tegyük meg ezt balra is, majd ismételjük meg az egészet többször. A fordulatok közben a lónak követnie kell bennünket, ha ezt nem teszi, legalább a fejével követnie kell minket. Ha a ló nem reagál a megfelelő módon, menjünk hirtelen mögé és hajtsuk párszor újra körbe és ismételjük meg az előzőeket még egyszer. Ezzel a technikával, előbb-utóbb sikerülni fog a join-up -- follow-up (csatlakozás-visszatérés) módszere.

Ha sikerült elérnünk, hogy a ló odajöjjön hozzánk és kövessen bennünket, menjünk a lóval középre és lépjünk egy lépéssel tovább: foglalkozzunk a ló legérzékenyebb testrészeivel. Kezdjük a ló baloldalával. Mindkét kezünkkel masszírozzuk végig a ló nyakát, marját, hátát, csípőjét, lágyékát és a hevedertájékát. Ismételjük meg az egészet a ló jobboldalán is. Ha ez sikerül, akkor már ott tartunk, hogy felemelhetjük a lábait is. Emeljük fel tehát egyenként a ló lábait, de közben ne feledkezzünk meg a lóval való bánásmód szabályairól.

Ha mindezt sikeresen végrehajtottuk, behozhatjuk a körkarámba a nyerget és a kantárt. Helyezzük a felszerelésünket a karám közepén a földre és hagyjunk időt a lónak, hogy jól megnézhesse azokat. Menjünk el többször a felszerelés és a ló között, oda-vissza, míg a ló kíváncsisága meg nem szűnik és inkább minket követ.

Ha a ló érdeklődése ismét ránk irányul, kapcsoljuk rá a futószárat a kötőfékre és a karabinertől, kb. 1 m-re helyezzük azt a bal kezünkre. Ezután tegyük fel a nyeregtakarót a ló marjára és onnan csúsztassuk a hátán a helyére. Ha a ló eközben elindulna (ami csak ritkán történik meg), ne büntessük érte, hanem helyette hagyjuk inkább könnyedén körbefutni, miközben ismételjük meg a join-up-ot.

Ha a nyeregalátét a helyén van, vegyük kézbe a nyerget, aminek a kengyeleit felhúztuk, vagy felhajtottuk. Álljunk közvetlen a ló baloldalán a válla mellé és helyezzük az addig a jobb csípőnkön tartott nyerget, óvatosan a ló hátára. Ezután elölről kerüljük meg a lovat és simogassuk meg a nyakát a jobboldalon. Majd késedelem nélkül, lassan és óvatosan engedjük le a hevedert. Menjünk vissza újra a ló baloldalára, miközben megsimogatjuk a homlokát. Álljunk a ló mellé az első lábai vonalában és óvatosan kapcsoljuk be a hevedert.

Vigyázzunk arra, hogy a hevedert ne húzzuk meg túl szorosra, de annyira azért igen, hogy a nyereg ne forduljon le a ló hátáról. (Ha kétcsatos hevederünk van - angol típusú nyeregnél-, akkor először az elsőt csatoljuk be az említett módon, majd a másodikat valamivel feszesebben és csak ezután húzzunk újra az elsőn.)

Vegyük le a futószárat, tartsuk kézben, távolodjunk el lassan a lótól és kerüljünk mögé. Ha már biztonságos távolságba kerültünk, a futószárral hajtsuk előre magunk előtt a lovat, ügyelve arra, hogy ne join-up-ot végezzünk és, hogy a ló közben ne bakoljon.

MARADJUNK MINDIG NYUGODTAK

A lónak azt kell hinnie, hogy a hátán lévő nyereg egyedül csak neki jelent valamit, különben bakolna. Figyeljünk azokra a jelzésekre, amikkel a ló jelzi, hogy szeretné újra a join-up-ot. (Szeretne újra odajönni hozzánk.) Ezt azonban csak akkor engedélyezzük, ha a ló a nyerget már elfogadta.

Amint a ló odajött hozzánk, tegyük fel a kantárt és kössük ki a lazán hagyott szárakat a nyereghez. A kengyeleket kössük össze a ló hasa alatt. (Angol típusú nyeregnél engedjük le a felhúzott kengyeleket e kengyelszíjak feléig és a kengyelszíjakat kössük össze a ló hasa alatt.)

Akasszuk ki mind két futószárat, majd az egyiket fektessük rá a nyereg ülő felületére, úgy hogy a karabinere leérjen a talajig. Ezután a másik futószárat a karabinernél fogva hátulról fűzzük át a bal kengyelen és kapcsoljuk be a bal zablakarikába. A másik szárral csináljuk meg ugyanezt a ló jobboldalán is.

Miután visszatértünk a ló baloldalára, vegyük kézbe a futószárakat és óvatosan menjünk a ló mögé. Hagyjuk a lovat előre menni és lengessük a jobb szárat a ló lágyéka fölött. Ha nincs tapasztalatunk a futószárazás terén, mindezt csak lassan csináljuk. A célunk most az, hogy a zablán keresztül egy kicsit kommunikáljunk a lóval. Mindezt a legnagyobb óvatossággal tegyük. Ajánlatos először többször egy idősebb, tapasztaltabb lóval gyakorolni, mielőtt még nyers csikóval foglalkoznánk. A hiányos ismereteink miatt balesetveszélynek tehetjük ki magunkat és lovunkat is.

Ha már van tapasztalatunk a futószárazás terén, szólítsuk fel a lovat körön való ügetésre, vagy könnyű vágtára. Végeztessük a gyakorlatot mind két kézre, különböző irányú fordulatokkal és megállással. Végezetül mialatt a kör közepén állunk, állítsuk meg a lovat a megfelelő arckifejezés segítségével és szólítsuk fel egy lépést hátralépni.

Ekkor a ló már általában kész elfogadni a lovast is. Hogy személyesen ülünk-e rá, vagy mást ültetünk rá , teljesen mindegy. Ellenőrizzük le még egyszer a nyerget és a hevedert. Ha mást szeretnénk a lóra ültetni, most hívjuk be a körbe. Kapcsoljuk a futószárat a bal zablakarikába és hagyjuk, hogy megismerkedjen a lóval ugyanúgy, ahogy korábban mi is tettük.

Érdemes a lóra szállásnál a lovasnak segíteni. A lovas először feküdjön hassal a nyeregbe, ezután óvatosan tegyünk meg a lóval 2-3 kört balra, majd jobbra. Ha a ló nyugodt és elfogadja a lovast, akkor a lovas lábát be kell helyeznünk a balkengyelbe, mialatt ő a nyeregbe ül. Ezután ismételjük meg az előbbi köröket.

Ha a lovon látszik, hogy elengedett és a lovast elfogadja, a köröket lehet nagyobbítani. Óvatosan vegyük le a futószárat és segítsünk a lovasnak egy-egy teljes kört, mindkét irányba megtenni. Ne vágtázzunk, elég ha csak lépésben, vagy ügetésben megyünk. Minden egyes kör után próbáljunk meg egy lépést hátraléptetni.

Ne hősködjünk! Ha lovunknak ma nincs kedve az egészhez, próbáljuk meg inkább holnap, vagy holnapután még egyszer.

A bemutatókon csak a nézők miatt hajtjuk végre a teljes programot, hogy mindent egyszerre láthassanak. Otthon erre a tempóra azonban nincs szükség.

Ezzel a módszerrel olyan sok időt megspórolunk, hogy bőven hagyhatunk magunknak időt. A legfontosabb a munka minősége, nem a végrehajtás gyorsasága. A végcél egy jól nevelt, megelégedett, készséges ló, ami a munkánk gyümölcse.

Tehát elértük a kitűzött célt: lovunk elfogadta a nyerget, a kantárt és a lovast. Mindeközben a lovat nem szabad, hogy trauma érje és szívesebben maradjon mellettünk, mint hogy elmenjen. Mindig hagyjuk meg a ló szabad akaratát. Ne kényszerítsünk rá semmit. Engedjük, hogy úgy érezze, hogy nálunk jó sora van és adjuk meg neki a szabadságot, ha el akar tőlünk menni.

NE OKOZZUNK NEKI FÁJDALMAT.

„Ha sikerült a belovaglásnak ez a módja, akkor egy lépéssel közelebb kerültünk ahhoz, hogy a világot a ló számára méltóvá tegyük.” M.R.           

Monty ezzel a módszerre több mint 6500 lovat és vadlovat lovagolt be, vagy „szelídített” meg – mindeddig sikeresen. Azt hiszem, mindez magáért beszél!